Uzsinéni résnyire nyitja az ajtót, gyanakvó disznószemek kandikálnak ki, Rogya köszön szépen, aztán ráránt a kilincsre és berongyol. „Hékás, hova-hova?” szól rá Uzsinéni a hívatlan vendégre, Rogya hadovál: „Nem tetszik rám emlékezni? Tegnapelőtt voltam” „És akkor…

Rogya úgy kattog, hogy a memóriája halszintre rövidült. Azt is elfelejtette, hogy miért akart felugrani pajtásához, Razumihinhez, mert oké, hogy tudna tarhálni egy kis kreditet, de azzal még koránt sincs kint a szarból, max új csizmára fussa. Elnapolja hát a vizitet az utánra, hogy…

Másnap Rogya későn ébred ótvar, oroszlánszagú pecójában. Ki van belőle menve a szénsav, alig él, pusztulat szobája ettől még jobban elkeseríti, ennél lejjebb már csak az van, amit tegnap látott. Bejön Nászti, a főbérlő szolgálója, teát és káposztalevest hoz…

Egy verőfényes júliusi délutánon, Szentpéterváron Rogya (aki amúgy Raszkolnyikov) elindul szutyok tetőtéri albijából. Meg van csúszva a bérleti díjjal, ezért se volna jó összefutni a szörnyella házinénivel, hát Rogya nindzsázik kifelé az utcára. Zaciba viszi a fatertól…