Uzsinéni résnyire nyitja az ajtót, gyanakvó disznószemek kandikálnak ki, Rogya köszön szépen, aztán ráránt a kilincsre és berongyol. „Hékás, hova-hova?” szól rá Uzsinéni a hívatlan vendégre, Rogya hadovál: „Nem tetszik rám emlékezni? Tegnapelőtt voltam” „És akkor hova szarjak?” „Hoztam szajrét!” „Na, mutasd azt a hámozott lufit! De becsomagoltad, te észkombájn”. Nyanya bontogat, feladja a labdát ezzel, Rogya baltát villant, „hüpp-hüpp-hüpp, barbatrükk” meglegyinti vele Uzsinéni kobakját, aki előbb nyikkan, aztán nyekken. Finish her, Rogya még bizti-ami-zicher kétszer odasuhint csutka gázzal, Uzsinéni feje konkáv sokszög, game over.
Rogya csurom vér, elbugázza a vénasszony kulcscsomóját, kapkod mint Bernát a ménkűhöz, keresi a sok drágaszágot a szobában, egyelőre sikertelenül. Hirtelen elbizonytalanodik, hogy vajon Uzsinéni kellőképpen meghalt-e, nehogy egyszer csak előzombizzon, csekkolja: eléggé hulla, de a nyakában lóg valami zsinór, erszény az, ide vele. Rogya a kulcsokkal bénázik, egyik sem nyit semmit, a keze is reszket, na végre kinyílt az a kurva láda: „ezek bazmeg női ruhák, nem baj vértörlésre jók lesznek”. Ahogy rángatja ki a göncöket, potyognak belőlük a zálogos ékszerek, ez ám a komoly vagyonvédelem, Rogya megtömi a zsebét velük. Ekkor a másik szobából nyervákolást hallani. Rogya rettentően bedarázik ettől, egy kicsit fülel, aztán felkapja a baltát és beront. Jaj, ne! Lizaveta hazaért és szörnyülködve nézi a padlón heverő zsarnokmaradványt. Na, ennek a gyógyegérnek sem könnyű a kedvében járni. Pitizik szerencsétlen Lizaveta, de Rogya már nem szállhat ki a mozgó járműből, nekirepül a baltával, létszámleépítés: két fő. Ajjaj, ez nem volt az itinerben, elragadja az undor Rogyát, hogy milyen ocsmány bűnt követett el, az elmélet is borul, ezt már nem magyarázná ki a miniszterelnök sajtófőnöke sem, innentől leszarja a szajrét is, legszívesebben elpályázna mielőbb. Ekkor odanéz az ajtóra, hoppácska, ez a barlanglakó Lizaveta nyitva hagyta, ejnye. Ajtó becsuk, gyors mosakodás, baltasúrolás.
Rogya már éppen elstartolna, de az ajtóhoz érve hallja, hogy a lépcsőházban szembeforgalom várható, dörgő trappolás, hörgő zihálás, alighanem egy asztmás dínó közeleg. Felér, kopog, csönget ész nélkül, rángatja az ajtót is, Rogya eközben bent kuksol és még a szar is vigyázzba áll benne. Kívül egyszer csak beszáll egy második szólam a nyissadmárki-szerenádba. Okoskodnak, hogy biztos bent van Uzsinéni, „nem megy az soha sehova”, meg „a retesz is bentről van rátolva”, „valami gebasz lehet”, teljesen igazuk van egyébként. Kettes szólam lecsattog a házirambóhoz, hátha az segít berobbantani az ajtót, Egyes szólam pedig még szobrozik egy darabig odafönt, aztán elönti az ideg, és ő is letipeg intézkedni. Üres a kifutó, Rogya kap az alkalmon, kioson a tetthelyről, szeli a lépcsőket lefelé, farol a kanyarban, de hallja ám, hogy már jönnek felfelé a fontoskodó népek. Nagy mázlijára egy emelettel lejjebb ott egy üres kérő, szellőzik a festés, nyitva az ajtó, beugrik rajta, kivárja amíg elhaladnak előtte, aztán kiugrik és nyargal tovább, ki az udvarra, onnan az utcára, nem vették észre, hurrá. Úgy szédeleg, mint aki a körhintán aludt, mutogatnak is rá a járókelők, hogy biztos bebombázott. Össze-vissza kóvályog, tépett szárnyú pillangólelke olyan gyötrelmet él át, mint mazochista egy wellness hétvégén, teljesen magán kívül van, csoda hogy hazatalál, ennyit a hidegvérről. Otthon még visszacsempészi a baltát a helyére, okosabb ötletre per pillanat nem futotta, agyán ott lóg a foglalt felirat. Végre valahára eljut odújába, priccsére lerogy a Rogya, ezt megúszta. Milyen naiv.
