Egy verőfényes júliusi délutánon, Szentpéterváron Rogya (aki amúgy Raszkolnyikov) elindul szutyok tetőtéri albijából. Meg van csúszva a bérleti díjjal, ezért se volna jó összefutni a szörnyella házinénivel, hát Rogya nindzsázik kifelé az utcára. Zaciba viszi a fatertól örökölt zsebórát, mert egyrészt kell a della, de leginkább fel akarja térképezni a kecót, hogy alkalmas helyzetben lehentelje és kifossza a rohadék uzsorás banyát, aki genyó, pénzéhes vén kurva, csicskáztatja gyépés húgát és élősködik a csóreszokon. Miért él az ilyen?! Rogya becsenget, szipirtyó ajtót nyit, egyedül van otthon, szívózik egy kicsit, szarért húgyért beveszi az órát, Rogya úgy néz rá, mint gyújtogató a vizes szalmára, aztán leokézza a tranzakciót, legalább sasolhatja hol a széf. „Köszi vazze, én már itt sem vagyok” köszön el, „pár nap múlva te sem leszel”, gondolja magában távozáskor. Zsé a zsebben, Rogya pedig teljesen be van feszülve a gonosz terv miatt, leginkább azért, mert már egy hónapja azon izzad, hogy meggyőzze magát, ebben nincs is semmi gonoszság. Ezen csak egy jó sör segíthet, és mit ad Isten, pont egy becsületsüllyesztő előtt villan be ez a fenomenális ötlet, Rogya éles kanyart vesz, betér.
Odabent megszokott depis hangulat, Rogyának ez hazai pálya, két pillanat alatt be is ver egy pohár sört, mintha versenyre edzene. A szomszéd asztalnál egy búval baszott kocsmabútor szkennel, hátha valakinek jammerolhat egy sort, mint egy magányos kisnyugdíjas a buszmegállóban. Kipécézi Rogyát: „Ugye tanuló? Rögtön gondoltam” és már kezdi is a szófosást, hogy ő mekkora szopóágon van, aszongya: hivatalnok volt és csóró lúzer lett; elkúrta nem kicsit, nagyon; öt napja csövezik; a család minden pénzét elhányta szeszre; tüdőbajos nejét eltángálta egy valaki, amíg ő detoxra itta magát; a lánya élményhostess, mert becsületes munkából legfeljebb éhen dögleni lehet, és még sok hasonló kínos "oversharing". A vendégek és a kocsmazsonglőr közben vidáman nézik a műsort, hogy elvitték előlük a környék nyomingere címet, be is szólogatnak, de az öreg csak Rogyát tiszteli meg bandzsa tekintetével, neki játsza el a hattyú halálát. Szegény Rogyának ez annyira hiányzik, mint lónak a hátúszás, nagyokat hallgat kínjában, hájdolná már ezt a verebet, átkozza a pillanatot, amikor kocsmázhatnékja támadt. A szánalmasság szobrának egyébként Marmeladov a neve, ami valami lekvárfélét jelent. Véletlen? Aligha. Marmeladov itala fogytán, ezt sajnálja a legjobban önmaga után, de persze mindenki kenje a hajára a részvétet, a Jó’sten egyszer őt is keblére öleli, ha majd már végképp elfogytak a rendes emberek. Jön a nagy kihívás: hazaszteppelni. Rogya még kicsengeti a kasszánál Marmeladov sarát, aztán humanitárius intervenció: hazatámogatja a fülig dzsuvás, drámatagozatos atomantit. Cukipofa ez a Rogya.
Marmeladovék otthona lepukkant patkánylyuk: kis helyen nagy kupi, három töki, csak nehogy gyerekjólétis jöjjön vendégségbe. Az öreg mókus lerogy a küszöbön, Rogyát tuszkolja előre élő pajzsnak, mert anyjuk amilyen kákabélű, olyan harcimarcsi. Ki is vágja a huppot, amint észre veszi őket: „Hol a pénz, te rabló?” baszarintja le az öreg lekvárseggűt és gyepálja, hátha valamelyik zsebében csörög valami. Marmeladov lemegy kutyába, örvendezik a mafláscunaminak, a klambók vernyákolnak, a szomszédok közben pizsamapartit tartanak a lépcsőházban, eksön van, kintről bámulják a valóságshow-t. Rogya ezt már nem bírja idegekkel, dobbantana, de előbb az asszony még őt is gyalázza egy rundot: "Te meg a szesztestvére voltál ennek szarkupacnak, na tarkarongy!". Rogya távozáskor otthagyja nekik azt a maradék egynéhány kopejkát, ami még a zsebében volt. Jó gyerek ez, mondom én.
